Rohangáljon mezítláb a fejlesztő játékok helyett!
Mozart nem járt iskolába, az olvasást, írást és számolást édesapja tanította meg neki otthon. Picasso-nak és Steven Hawking-nak pedig nem ment az iskolában az olvasás. Ezek a példák mind alátámasztják Vekerdy Tamásnak azt a nézetét, miszerint nem a kitűnő tanulókból lesz topmenedzser.
"Zseniális topmenedzser abból lesz, aki lehetett teljes értékű óvodás sok mozgással, sok játékkal, mindennapos mesével, és lehetett teljes értékű kamasz lustasággal, teljesítményromlással, merengéssel"– vallja az író, pszichológus, aki szerint "a teljesítmény kisajtolása a gyerekekből egy totális félreértés."
Felejtsük el a fejlesztő játékokat
A mai világ sikerorientált: a szülők már nagyon korán elkezdenek aggódni azon, hogy mi lesz a gyerekükből. Figyelik a képességeiket, és ha valami hiányt vesznek észre, azonnal szakértőkhöz rohannak. Ellenben ha valamiben tehetségesnek gondolják, akkor azt erőltetik - tisztelet a kivételnek.
Pedig a pszichológus szerint a gyereknek nem arra van szüksége, hogy minden idejét betáblázzák, hogy különórákra járassák, hogy fejlesszék. A fejlesztő játékokat, a színezőket, a kirakókat nyugodtan elfelejthetjük.
„A beszédhibák száma azért is nő, ezt a Göttingeni Egyetem nemrég ki is mutatta, mert katasztrofálisan keveset mozognak a gyerekek, ráadásul rosszul. Nem tornázniuk kellene, hanem rohangászni egy nagy kertben, nagy udvaron, mászható fákon, billegő pallókon.”
Az lát jól, aki szeret!
Vekerdy Tamás szerint: ”A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!”
- Beszélgess vele!
- Hallgasd meg! Hadd mondja el, hogy mit szeretne!
- Öleled át!
- Nevessetek sokat együtt!
Sok gyereket már kiskorától kezdve arra nevelnek, hogy az élet kemény, csak az marad talpon, aki küzd és versenyez a végsőkig, hogy bírni kell a taposómalmot. Már nagyon fiatalon versenyhelyzetbe kényszerítik őket: sportversenyeken, szépségversenyeken indulnak, ha pedig nem ők nyernek, az hatalmas csalódás számukra.
Pedig: ”Nem az teljesít majd igazán jól a ”kemény, versengő, taposó” felnőttéletben, akit már gyerekkorában is ”kemény, versengő, taposó” körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg.
Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az iskolával szemben is.”
Ha bántják a gyereket az iskolában, akkor azonnal kell cselekedni. A gyereknek folyamatosan éreznie kell, hogy számíthat ránk, megbízhat bennünk, vigyázunk rá, és segítjük őt a nehéz helyzetekben - ha kell, kiemeljük onnan. Nem attól lesz sikeres az életben, hogy magára hagyjuk a problémájával, mondván, oldja meg egyedül, találja fel magát. Mindebből csak azt fogja érezni, hogy nem állunk mellette, nem nyújtunk számára érzelmi biztonságot.
A gyerek mindent megérez, ne hazudjunk neki!
”Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt ”tudja”, amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzeletáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.”
